(2. rész)
Kezdtem kellemetlenül érezni magam, hogy egyikünk se beszélt.
-Mondhatok valamit? – kezdtem beszélgetésbe bonyolódni vele.
-Persze.
-Valahol örülök, hogy elraboltál...bármi is lesz a vége, de örülök.
-Miért??? – csodálkozott a fiú.
-Mert legalább van egy kis izgalom az unalmas életemben.
-Ilyet még viccből se mondj!
-De hát ha így van? Figyelj...nem, inkább hagyjuk.
-Mondd csak nyugodtan.
-Legyen. Tudod az elmúlt időkben nem vagyok túl jól. Egyedül érzem magam. Persze tudom, hogy a barátaimra bármikor számíthatok, de ők sem tudnak mindig mellettem lenni. És nekik is vannak problémáik...
-Folytasd...
-Sok minden hiányzik az életemből. Szeretném, ha lenne mellettem valaki, akihez bármikor odabújhatok, átölelhetem, megcsókolhatom. Szerelemre vágyom...
-Most ezen meglepődtem...
-Miért?
-...egy ilyen szép lány hogy lehet ennyire magányos?
-Szép? Be van kötve a szemed, hogy nem látsz?
-Jó, nem fogok ezen leállni vitatkozni. Egyébként sem a külső a fontos.
-Már akinek...
-Mindegy. És nem is tetszik senki?
-Azt nem mondtam.
-Szóval van kiszemelted...
-Ez így erős kijelentés. Bár van egy srác, aki tetszik, de ennyi az egész.
-Ő nem tud róla?
-Nem...és jobb ez így.
-Honnan tudod?
-Tudom. Nem tennék tönkre egy barátságot.
-És ha kölcsönös ez a fajta szimpátia?
-Nem hiszem...akkor talán már lépett volna.
-Ezt miből gondolod?
-A beszélgetéseinkből. Sokszor vannak félreérthető beszélgetések mindkét irányban. De ő vagy nem akarja érteni, vagy tényleg nem érti...
-...
-Na befejeztem. Nem fárasztalak ezzel. De köszönöm, hogy meghallgattál. Jól esett.
-Szívesen.
Kellemesen csalódtam most benne. Jó volt elmondani egy olyan személynek, akit nem ismerek. És figyelmesen meghallgatott. Kezdett egyre szimpatikusabb lenni számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése